gy6777

Átkozottból áldottá

NyomtatásE-mail

borton02A nevem Boros Lajos, és ma, amikor ezeket a sorokat írom, 42 éves vagyok. Fiatalon nem gondoltam, hogy életem nagy részét rácsok mögött rabként fogom leélni. Szinte még gyerekként, 15 évesen kerültem először összetűzésbe a törvénnyel, mert megloptam azt a szállodát, ahol alkalmi munkát végeztem. Valami ellenállhatatlanul vonzott a bűnözés felé. Édesanyám mindent megadott, ami tőle telt, 17 évesen mégis egy olyan útra léptem, ami a fiatalkorúak börtönébe vezetett. 20 évesen szabadultam a betörésekért kiszabott büntetésből.
Amikor 1979 tavaszán megnősültem, a család fellélegzett. Azt gondolták: "na végre, most majd megkomolyodik". Nem ez történt, mert még abban az évben újra bíróság elé kellett állnom. Így ment ez 1993-ig. Börtönből ki, börtönbe be. Megismertem az ország összes nagy fegyintézetét, és engem is megismertek azokban. Azt gondoltam, nekem ez az élet jutott. Betörő lettem, és ebben a világban betörőknek is kell lenniük. Valahogy így nyugtattam a szívemet.
Istent nem ismertem. A bennem kialakult istenképet azonosítottam a katolikus egyházzal, mivel a családunk katolikus, de nekem ez a kép nem volt vonzó. Szívesen hallgattam UFO-történeteket, rendszeresen olvastam a Nulladik típusú találkozások c. magazint, és inkább hajlottam a buddhizmus vagy a sintoizmus felé. Bár nem ismertem tanaikat, de mert divatosak voltak, érdekeltek. Valahogy úgy voltam, mint a száraz falevél: nem igazán érdekelt, hogy hová fúj a szél. Amikor néha számra vettem Isten nevét, vagy vádoltam, vagy káromoltam Őt. Akkor még nem tudtam, hogy Isten szeret engem, és nem érdektelen számára az életem.
1993-ban egyik szabadulásomat követően fegyverhez jutottam, és súlyos rablásokat követtem el. Szegeden ítéltek el 10 évre fegyveres rablásért. Nekifeszültem ezeknek az éveknek, elkezdtem gyúrni a testemet, és esténként az Agykontroll c. könyv alapján meditáltam. Vaskos pornóújság-gyűjteményemben "gyönyörködtem" mindennap. Napi 30 cigarettától sárgák voltak az ujjaim, és töméntelen sok kávét ittam. Nyugdíjas édesanyámat szipolyoztam, és küldettem a cigarettát, hogy elfüstölhessem. Bekerülésemtől fogva azon törtem a fejem, hogyan fogok újból sok pénzhez jutni, amit gondolataimban már el is költöttem. Az ellenségeim felé pedig gyilkos dühöt tápláltam magamban, mint valami nagy tüzet. Így teltek a napjaim.
Sötét gondolatvilágom feneketlennek tűnt. Zimányi testvértől hallottam egyszer a következő illusztrációt, amely tökéletesen rám illett: ha hallottam volna a láncok csörgését, amikkel a mélységhez láncoltam önmagamat, megrettentem volna a hangjuktól.
Aztán 1994. december 22-én megváltozott minden. Ekkor már Vácon voltam. A varroda dohányzójában cigarettáztam, amikor arra lettem figyelmes, hogy néhány rab faggat valakit, akiről úgy hírlett, megtért. Azt kérdezték tőle, kiben hisz, mire ő azt mondta, hogy az Atya Istenben és az Ő Fiában, az Úr Jézus Krisztusban. Meglepett ez a kijelentés, hogy a mai világban valaki ezt meggyőződéssel vallja. Amikor a többiek elmentek, odamentem hozzá, és megkérdeztem tőle, ismeri-e Istent. Leginkább az érdekelt, beszél-e hozzá Isten. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta: ismeri, és Isten rendszeresen szól hozzá. Ott állt velem szemben egy ember, aki azt állította, hogy beszélő viszonyban van Istennel. Kértem, mondjon még többet Istenről. Akkor hallottam először úgy az evangéliumot, hogy meg is értettem. Jézusról szólt. Arról, hogy az Úr Jézus az én bűneimért bűnhődött a kereszten, értem korbácsolták meg, értem köpték le és ütötték, és értem halt kínhalált. Mindezt pedig azért tette, mert szeret engem. Ahogy a rabtársam beszélt hozzám, el kellett fordítanom a fejem, mert a szemem megtelt könnyel. Azt mondta, ha akarom, az Úr Jézus megtisztít még ma, és ad nekem egy tiszta szívet, új életet. Elmagyarázta, mit tegyek, és én alig vártam az estét. Villanyoltás után megszólítottam Istent. Azt mondtam neki "Atyám", aztán már csak úgy dőlt belőlem a múlt bűne, és folyt belőlem a keserűség könnye. Teljesen átéltem, mennyire méltatlan vagyok Istenhez. Nagyon összetörtem Előtte. Kértem, mosson meg engem is az Úr Jézus Krisztus vérével. Amit mondtam, az a suttogásnál is halkabb volt, de beleremegett egész bensőm. Isten nem vetett a szememre semmit, hanem lehajolt hozzám, és megbocsátotta minden bűnömet. Elvette belőlem a bánatot, és örömmel töltött be. Elvette a 21 évig tartó dohányzást, a pornóújságokhoz és az önkielégítéshez kötött szenvedélyt, és elvett minden mértéktelenséget, a piszkos gondolatokat, a bűn szeretetét. Ezt mondtam Neki: "Uram, az én életem már annyira el van rongyolódva, nem jó már az semmire sem". De Isten belőlem is újat alkotott, és megmutatta, hogy Neki semmi sem lehetetlen.
Visszaemlékezem egy áldott hitélményemre. A zárkában egyedül voltam, és térdepelve imádkoztam az ágyam előtt. Elkezdtem énekelni a Mint szarvas c. dicséretet. Ahogyan énekeltem, eszembe jutott egy jelenet, amikor a Tisza partján félrészegen ráztam az öklöm az ég felé, és obszcén szavakkal szidtam az Úr Jézus Krisztust. Most csak ennyi jött ki a számon: "Mit tettél velem, Uram! Köszönöm."
Bizonyságot teszek arról, hogy rabként, a világtól elzártan boldog, teljes életet élek az Úr Jézus Krisztusban, aki szeret engem is, és életét adta értem. Átkozottként éltem, ma pedig kegyelemből áldottként. Ahogy ezeket a sorokat papírra vetem, a lelkem gyönyörködik az Úrban, és áldom szent nevét, hogy mindez igaz, és mindez velem esett meg. Itt bent sem egyszerű a keresztyén élet, és sokfajta erővel kell megküzdeni. Emberi gonoszsággal, ördögivel és a legerősebbel, önmagam gonosz természetével. Ehhez ad mindennap erőt az Úr, és gondja van rám, hogy minden reggel az imádság révén elegendő mannám legyen arra a napra.
1995 októberében megengedték, hogy a börtön kultúrkörletén hetente kétszer bibliakört tartsunk. Azóta az Úr Jézus Krisztus megerősítette közösségünket, és többen növekedtek nálunk az itt lakók közül. Különös a mi kis gyülekezetünk, mert egy testvér kivételével már senki sincs itt, aki a kezdetekkor itt volt. Némelyeket elszállítanak, mások pedig szabadulnak, de olyan boldog vagyok, amikor egy-egy hitben megállt testvér visszajön látogatóba, és arról tesz bizonyságot, hogy az Úr oltalmát kereső bűnöst megtartja az Isten, akár rabként, akár szabadként, beteg vagy egészséges emberként.
Végezetül egy kérésem lenne minden olvasóhoz: Kérem, imádkozzék a benti zárt világban élő emberekért, hogy Isten Lelkének lángja még nagyobb erővel világítson, és legyen bátorságunk szólni az evangéliumot, hiszen én is annak hallása útján lettem hívő keresztyénné. Gyakran teszik fel azt a kérdést, miért nem visz ki Isten a börtönből. Ilyenkor elmondom, hogy nem a körülményeim változtak, hanem én magam. Az Isten pedig segít, mégpedig úgy, hogy az Úr Jézus velem van minden napon, itt a rabságban.
Azzal az Igével köszönök el, amit megtérésem után adott Isten, akié mindezért hála és dicsőség, ámen. "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. (...) Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám" (Máté 16,16-17).

A cikk megjelent az Ethos 2002/1 számában

eXTReMe Tracker